ELISABETH: Ó, bárcsak tényleg én lennék
kényszerzubbonyban -
fűzőm helyett az megköti a testemet -
ez megköti a lelkem!
Úgy küzdöttem én sok apró, kis célért,
és mondd, mit értem el?
Semmit! Semmit!
Őrült világra őrült válasz - téboly!
Talán egy ugrás - örvény szélén állsz!
Zuhanni könnyedén!
Zuhannom kéne, hát mért van,
hogy borzongok előtte én?
Mert átkom az, hogy én már csak
Elisabeth legyek -
lehetnék tán Titánia,
s a gúnyos szavak éle mit se bántana!
Fönn remegek én, mint, ki kötélen jár,
a mélybe, ha nézek, nincs ott
semmi! Semmi!
Kín minden lépés, mégis megyek tovább,
bár rémisztőn hív, vár lent a
semmi! Semmi!
Biztos szabad és boldog, aki őrült -
ahhoz viszont bátorság kell!
Én játszom a bátrat, és teszem, mit kell,
bár nem más az élet, csak rút ármány,
undok csalás, mert e földön
nincs más! Nincs más!