F. JÓZSEF: Elisabeth! Engedj be, drágám!
Vágyom rád, férjed volnék -
jó volna együtt!
Szörnyű nap volt ma ez, csupa válság,
jó volna végre oldaladon!
Nem bírok már a franciákkal,
államcsőd zavar, forradalom!
Jön a tífuszjárvány - ezrek lesznek árván!
Gyere, engedj végre,
vágyok a biztos, csöndes révbe!
Akarom, így vigyázz ma rám -
e vágytól tiszta éjszakán!
No, nyisd ki hát! Mért kell itt várnom?
Te legyél, ki megsegít! Elisabeth!
ELISABETH: Az igazihoz, a jó anyádhoz!
csak menj oda hát, ha ő a fontos!
F. JÓZSEF: Szívem...
ELISABETH: Ne kérj most!
F. JÓZSEF: Mit követtem el?
ELISABETH: Engednéd, hogy Rudolfot bántsák?
F. JÓZSEF: Ki bántja őt?
ELISABETH: Mindent megtudtam én:
anyád átadta őt hülye káplároknak!
F. JÓZSEF: Ez neveltetés!
ELISABETH: Ő gyengécske még, hát döntöttem én,
nem tűröm többé ezt, válassz hát: anyád, vagy én?
Szabályos ultimátumot fogalmaztam. Ha nem akarsz elveszíteni, teljesíted. Magam akarok gondoskodni a gyermekeim neveléséről, és mostantól kezd-
ve magam döntöm el, hogy mit teszek. Olvasd el az írást és döntsd el végre: anyád, vagy én. És most hagyj magamra!
(Kinyitja az ajtót, FERENC JÓZSEF kezébe nyomja az ultimátumot, s még mielőtt az beléphetne, csattan orra előtt az ajtó. FERENC JÓZSEF döbbenten nézi a papírt, hátat fordít és eltűnik a sötétben. A hálószoba tükrében megjelenik a HALÁL, ELISABETH megrémül, mikor meglátja.)
HALÁL: Elisabeth! Aggódnod nem kell,
pihenj meg karomban hát,
jöjj, drága úrnőm!
Jöjj, szakíts a harccal,
egy más világ majd megvígasztal!
Meglásd, ott szép, új korszak jő,
valódibb ott a tér, s idő!
Elisabeth! Elisabeth! Jöjj, édesem!
ELISABETH: Nem, hisz élni vágyom!
Rövid a lét, hát mért ne fájjon?
Szabadnak lennem úgy lehet,
ha bevetem szépségemet!
Menj! Nem kellesz még!
Nem hívlak még! Menj!