RUDOLF: Én jó anyám, úgy bíztam, hogy tán szólsz hozzám!
Vártam csak én - hívó szó jön a csend után!
Mondd mért féltél? Mert egyformán elvágyunk, lásd!
Túl terhes nékünk, csúf ellenségünk
e romlott, e szédült világ!
Kérlek, hogy nézz le rám - láthatnád bennem önmagad!
Akkor tán értenéd - szavak, mit el nem mondanak!
Ellöktél durván! Tükör az, mit bennem gyűlölnél?
Vágynék terád, ám vágyam hozzád el nem ér!
Nézek csak rád - bálványt látok, egy kősziklát!
Már meg sem látsz - azt hittem, a látszat csal!
Száz jelzést adtam, hogy értsd meg, baj van,
de köztünk már szilárd a fal!
Kérlek, hogy nézz le rám!
Képmásod mért nem látod már?
Akkor tán mondanám, akkor tán éreznéd, hogy fáj!
ELISABETH: Mit kívánsz tőlem? Mi bánt? Mért jöttél el?
RUDOLF: Anyám, hogy óvjál!
Úgy érzem, itt a vég - el kell, hogy váljak, nincs mentség!
Jó hírem tönkremegy, botrány lesz most már mindenképp -
a pápát kértem, de a válást ellenzi apám!
RUDOLF: Te segíthetsz még talán - ELISABETH: Kímélj meg, úgy kérlek!
feleségem nyűg csak vállamon!
Az udvar átok rám! Nincs, mit lépjek érted!
Ez a vég, hát légy te oltalom!
Ó, könyörgöm én,
járj közben, kérlek!
Atyám is hallgat rád!
ELISABETH A császárt én már rég elküldtem!
Nem kérnék tőle semmi ügyben!
Nem kérném őt - nem kérném érted sem! |
|