Anna:
Megkapta a levelem talán...
Úton van már, siet hozzám...
Mért hazudsz, mért?
Messze van rég...
Nem jön sosem!
Fésülködtem ma reggel vagy nem?
Nem emlékszem semmire sem.
Én vagyok itt? Én, vagy tán más?
Hol jár? Megőrjít!
Ha utána mennék...
Mennem kell hozzá!
Az utcák... a házak... az arcok...
Mind gyűlöl, ha rám néz.
Szemük, mint Kittyé, jéghideg, vádló!
Nem tudom, hol vagyok...
S hol járhat Vronszij?
Ha elválhatnék Karenintől,
s hozzá mennék feleségül,
nem kínoznánk többé egymást.
Nem volna mért.
Az én szerelmem egyre csak nő,
önzetlenebb, erősebb, több.
De az övé, tudom, lassan kihűl,
elhamvad, elvész.
Hiába minden!
Mit kaphat tőlem?
Csak vádat és könnyet,
és nem kell, hogy hazudjon újból!
Bántott, hát büntetem!
Elveszít végleg!
Nincs már, kit szánni kell!
Vége, vége már...
Az éj leszáll...
Egy árny les rám...
Ott lépdel a sínek közt, és figyel...
Az éj leszáll...
Lesújt majd rám...
Ó, jöjj hát, jöjj, Kalapácsos Ember!
Ó, milyen jó volt élni...
Szeretni őt, de szép volt...
Most megszabadul tőlem...
Szabadok leszünk végre!
Jön már! Hallom!
Itt van! Látom! Jön!
Ó mennyi, mennyi emlék...
Túllépni mindenen,
mi úgyis elveszett...
Hol járok? Mit teszek?
Istenem, bocsáss meg!
És most már örökre a fény...
(A vonat elé veti magát.) |
|