Anna:
A boldogság álom,
s az álomnak vége!
Nem maradt más, csak a szégyen!
És én hogy vágytam élni,
vágytam a szerelmet!
Bocsáss meg, Istenem!
Bocsáss meg, kérlek!
Hát elveszett minden;
most üres a szívem és félek,
mert fájnak a csókok
és fáj az élet!
Én szép, hótiszta álmom,
varázsod nincs többé,
remény és vágyódás,
nincs már!...
Holdfény a víz tükrén, ha csillog,
hinnéd - kezedbe foghatnád...
Ó jaj, egy mozdulat és eltűnt szép csodád,
elvész, ami ábránd volt.
Nincs már, mi felragyogjon újból,
széttört az ártatlan varázs!
Nincs már több sejtelem, több rejtőző talány,
nincs már, csak kínzó, vad mámor!
Az igazság áttör a sziklák kövén,
s feljő a folyók vak mélyéből,
sötétben felgyúl vakítón!
Az igazság átkel a tengereken,
nincs hely, hol előle bújhatnánk,
utolér, s szótlan vádol!
És nincs, ki eloldozná láncát,
nincs már, ki nékünk megbocsát!
Ne szólj! Ó ne mondd azt,
hogy ez a boldogság!
Nézz rám! Én mást vágytam, mást!...
Kívüled senkim nincs ezután,
nincs feledés, jaj, nincs soha már!
Nincs, csak a bűn, mely ránk nehezül,
és fojtja, emészti lelkünk!
Két gyűlölt száműzött,
vonszolja terhét,
és nincsen irgalom,
nincs többé békénk!
Kívüled senkim sincs ezután,
nincs menekvés, jaj, miért hazudnánk!
Elvadult táj, hol nem vezet út;
már nincs se jövőnk, se múltunk!
Itt bolygunk céltalan,
megtörten, némán,
pőrén és védtelen,
mezítelen lélekkel;
bűnmocskos mátkapár,
kit nem szán senki már;
míg élünk - nyomunkban a bánat jár!... |
|