Ének a kiirthatatlan szerelemről
Villon:
Szívembe verte mélyen gyökerét,
S hatalmas fává nőtt egy szerelem.
Kínnak virágát, gyásznak levelét,
Bánat gyümölcsét termi szüntelen.
Régóta áll, s nőttön-nő egy helyen,
A markoló gyökér eltéphetetlen,
A bús korona terjed véghetetlen,
S a vígság fonnyad árnyában halottan.
A szerelem törvénye oly kegyetlen!
Más nőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.
A szerelem törvénye oly kegyetlen!
Más nőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.
Rég öntözöm már könnyel fám tövét,
Nevelgetem, sírván keservesen.
Sovány terméseim, hol mégse szép,
És hűségem, nyugalmam nem lelem.
Gyümölcsét mégis mindig megszedem,
S azon tartom szívem, bármily ízetlen.
Fanyarságából részem jól kivettem,
Mert édeset, csak egy falást se kaptam!
A szerelem törvénye oly kegyetlen!
Más nőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan.
A szerelem törvénye oly kegyetlen!
Más nőnek nincs hely, s ez kiirthatatlan... kiirthatatlan... kiirthatatlan... |
|