A hajdanszép Csiszárné
Matilde:
Hej, irgalmatlan, rusnya vénség!
Csapásodtól de összetörtem!
Mi is az, ami visszatart még,
Nehogy késem szívembe döfjem?
Szépségemet te elraboltad,
Mely úgy kellett a férfinépnek,
Már testem-lelkem egyre roskad,
Akárki voltál, ez a véged!
Mivé lett az a sima homlok,
A szem fölött a karcsú ívek...
S amelyért annyi férfi bomlott,
A tágra nyílt, kacér tekintet.
Mivé a finom arcvonások,
Az ajkak, melyek lázban égtek,
Mezítelen, kifosztva állok,
Akárki voltál, ez a véged!
Olykor, ha meglátom tükörben,
Mily csúf a mell, a bőr, a köldök,
Aszottan, sárgán, ráncba törten,
Dühömben majdhogy ráüvöltök:
Fúj, régi kertje ott az ölnek!
Riaszt a comb, ha arra nézek.
Mint szárazkolbász, csupa görcs lett,
Akárki voltál, ez a véged!
Sóhajtunk vissza jobb napokra,
Mindegyre ez a nóta járja,
Tengődünk árván, félredobva,
Mint gombolyag a sutba vágva.
Csak bámulunk a rőzselángba,
Az is kihunyt, alig hogy éledt,
Be szépek voltunk hajdanában!
Akárki voltál, ez a véged! |
|