László:
Apám! Elmúlt már a hosszú tél, és nyílnak már a friss virágok.
Apám! Meddig várjunk arra még, hogy megtudjuk az igazságot?
Miért legyünk megalkuvók?
Miért ne védjük tisztességünk?
Miért tagadjuk meg magunk?
Miért szeressük ellenségünk?
Apám! Az első fecskék visszatértek, rügy fakad már minden ágról.
Apám! Új daloktól zeng az erdő, elég már a hallgatásból!
Miért legyünk megalkuvók?
Miért ne védjük tisztességünk?
Miért tagadjuk meg magunk?
Miért szeressük ellenségünk?
Márton:
Várj csak, fiam, a felkelő nap elvakít!
Miért hiszed, hogy ismered az eljövendő titkait?
Bőségben itt nem terem, csak szenvedés,
Földjeinken átok ül, és gyenge még az új vetés.
László:
Apám! Hidd el, ez már más világ, a régi bölcsek mit sem érnek!
Apám! Új tavaszról szól a dal, és ébrednek az új remények!
Miért legyünk mi szótlanok?
Miért ne védjük igazságunk?
Nem vagyunk mi gyáva nép,
Egy életünk, egy halálunk!
Márton:
Várj csak, fiam, ez itt még nem Kánaán!
Még éretlen az igazság, és nem nő minden almafán.
Kertjeinkben csíra még a változás,
És nem segít, csak bajt szerez az értelmetlen lázadás!
És nem segít, csak bajt szerez az értelmetlen lázadás!
|
|