László:
Tavasz van, Anna! Érzed? Új tavasz! A tél acélos markából a Föld kifordult már!
S az olvadás nyomán felszínre tör a szunnyadó erő.
A csermelyek mind egy irányba futnak,
S a nagy folyók a gátaknak feszülnek.
Anna:
Álmot láttam, édes bátyám
Holdvilágnak fordulóján.
Varjak lepték el az eget,
Összegyűltek házunk felett.
Rászálltak az almafára,
Sírt, zokogott minden ága.
Lombja száradt, s földre hullott
Gyümölcshozó szép virága.
S mintha ítéletre szólna,
Megkondult az ég harangja,
Villám csapott rá a fára,
Égett, lángolt minden ága.
Menekült a varjúsereg,
Űzték a sötét fellegek,
De hol kert volt, lomb és virág,
Már kiégett, pusztult világ.
Mintha járnék temetőben,
Bolyongok kihalt mezőben,
Kendőm hull egy sírhalomra,
Fehér László neve rajta.
|
|