Csak egy hang sír a szélben,
és a hold gyűrött arcán
ül egy fáradt mosoly.
itt a járdán,
egy sárgult levél,
haldoklik még,
és a szél, fölöttünk zúg.
Emlék...
ne hagyj magamra, várj még!
Ezt a félelmes holdfényt,
végre el kell, hogy űzd!
Régi órák,
Te boldog múlt,
Te régvolt remény,
édes emlék- kell, hogy élj!
Minden gázláng,
intő jel
és titkot rejt,
minden árnyék.
Az égbolt sötét,
de a felhők ködén,
a fény most végre áttör:
Felgyúl...
s porrá ég minden kétség,
ezt a megváltó érzést,
óh de rég vártam én!
És az új nap,
ha véget ér egy pillanatként,
új reményként - visszatér!
Füsttől, ködtől
szürke ég,
s Te hűvös,
színtelen hajnal:
egy gázláng, nézd,
utószor sóhajt felénk,
s az álomkép mind széthull.
Várj még...
ne légy te is csak emlék!
Ha csak magamban élnék,
érzem, elvesznék én...
Kell, hogy itt légy,
hogy megérints,
hogy boldoggá tégy!
Kell, hogy érezd,
kell, hogy élj!
|
|