Van egy seb, mely sosem gyógyul,
ez a gyáz, csak fáj és fáj!
Üres szék, üres az asztal,
a sok barát - meghalt, nincs már!
Esténként itt ültünk együtt,
szavak gyúltak, s nőtt a láng,
mely a holnapnak világít...
Az a "holnap" nincs is tán!
Eszmék vívtak és mi hittük:
velünk győz az új világ!
"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!
Még most is zeng - itt benn,
de gyötrő vád lett minden szó,
s a dal végső imádság,
ott - a szétdőlt barikád romján!
Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,
most hogy Ti nem vagytok már!
Ez a seb már sosem gyógyul,
ez a gyáz csak fáj, és fáj!
Tűnő árnyékok az éjben,
bocsássátok meg nekem,
azt, hogy itt vagyok, hogy élek,
s Ti már nem jöttök sosem!
Mért kellett, ó mért, bár tudnám,
meghalnotok ifjúként?
Üres szék, üres az asztal...
Barátom egy sincs többé...
|
|