LILITH:
Ne küldj el, én uram, várj, ne küldj el!
Milyen bűn mocskolhat úgy, hogy elűzhess?
Ne mondd azt, hogy nem szeretsz többé,
Mert hazudnál, hazudnál...
Ne küldj el, ne dobj el így magadtól!
Hogy megtehesd, ki kell hogy tépj húsodból.
Taposs rám, ölj meg, ha vétettem ellened,
Tudod jól, csak általad létezhetek.
Ne küldj el, ne zárd el tőlem szíved!
Amíg szeretsz, mint árnyékod, úgy követlek.
Hazudd hát, hogy nem szeretsz többé, hogy vége már,
Mondd ki hát, a világhoz úgyse köt más.
ETHÁN:
Átkozz, gyűlölj meg engem!
Egy féreg vagyok, egy porszem!
LILITH:
Mondd, hogy örökre vége!
Így mondd, a szemembe nézve!
Tekints rám, akit látsz, örökké tiéd már,
Követném szemeid parancsát, követném, amíg élek!
Nézz rám, ó, én mátkám, nyílj meg felém!
ETHÁN:
Nézz rám, ó, én mátkám!
LILITH:
Testünk lángol, olyan tűz ez, örökké ég
EGYÜTT:
Szívünk mélyén örök bélyegként.
ETHÁN:
Miért, Uram? Ó, mondd, miért?
Miért így sújtasz, miért ezzel büntetsz?
Miféle bűnöm bőszít úgy, hogy haragod árját küldöd rám?
Szólj hát!
Miért tettél féreggé, ki porban kúszva saját mocskát zabálja, és így él?
Ó, jöjj, Uram, fejezd be e "fényes" művedet!
Kiálts, Uram!
Kiáltsd hát világgá bűnömet!
Kiáltsd a szégyenem!
|
|