Az ember meg sem születik és máris azzal hitegetik,
Hogy érdemes volt a világra jönni.
És mire feleszmél, eldől az idő és a tér,
Ahol a dolgokat végig kell csinálni.
Ébredj hát fel, ébredj hát fel, mindez nem a valóság.
Ébredj hát fel, ébredj hát fel, miért ez a sok hazugság.
És mindig több a szenvedés, az öröm ritka és kevés,
És ez így megy egy életen át.
S ha valami mégis megtalálsz, mit szépnek, jónak látsz,
Előbb-utóbb lecsap rád, s elveszi a világát.
Ébredj hát fel, ébredj hát fel, mindez nem a valóság.
Ébredj hát fel, ébredj hát fel, mert a lelkednek békét is sehol nem találsz.
A káprázat elszáll, szemed sötétségbe merül,
Csak a semmit markolászod, s isztonyat vesz majd körül.
Az álomnak vége és te nem szállhatsz tovább,
Lezuhansz összetörve, átlép rajtad a világ.
És úgy érzedvége, az álmokat már nme éred el,
A romlás mocsarából nem emel már többé semmi se fel.
Mondom a káprázat elszáll, és nem marad más, csak a vágy,
És az őrületbe kerget ez a kínzó szomjúság.
O, mama, miért hagy el engem, hisz jönnek majd a rút éjszakák,
És képzeld álomképnek nem ölelnek téged át.
Hisz a káprázat elszáll, s elhagynak az álmok,
De vár rád a valóság. |
|