Hodel: Tőletek most a szívem búcsút vesz, mennem kell, bárhogy fáj,
holnapra végtelenül távol lesz már a szülői ház.
Egy papa, egyetlenegy otthon van, új fészek bárhol vár,
néha majd visszatérek álmomban, drága szülői ház.
De fagyban, télben egy ember hív, messze földről távoli hang.
Kettőnk sorsa egy lesz ott, országút és vándorbot.
Ó, milyen könyörtelen döntés ez, még sincs más választás.
Tőletek most a szívem búcsút vesz, drága szülői ház.
Még egyszer köszönöm, hogy itt éltem, szép is volt, jó is volt,
És mégis ott a helyem, úgy érzem. Ott lesz az én hazám.
Csak ott, ahol ő vár rám.
Tevje: És mondd, kislányom, ki fog benneteket illően összeadni abban a pusztaságban?
Hodel: Papa, megígérem, hogy szent sátor alatt tartjuk meg az esküvőt.
Tevje: Ami azt illeti, biztosan akad ott egy-két rabbi is, lecsukva. Hát, add át üdvözletemet ennek a te Mózesednek. Mindig tudtam, hogy egy jó ember. Mondd meg neki, a becsületére bízom, hogy jól bánjon a lányommal. Ezt föltétlenül mondd meg neki.
Hodel: Papa, egyedül az Isten tudja, hogy mikor látjuk egymást újból.
Tevje: Bízzunk az ő jóságában. /Hodel elmegy, Tevje az égre tekint/ Vigyázz rá, Uram! És legyen rá gondod, hogy melegen öltözködjék.