JÁNOS: Látom az ifjú Máriát mezítláb szaladni a réten,
Látom; hogy talpai mind a fűszálakból
Az élet szikráit magukhoz vonzzák,
Látom, hogy csivitel templom szüzeivel,
Dalol, s imádkozik, örvend, s várakozik.
Betöltötte lényét ez a várakozás.
Nem tudta, mire vár, csak tudta, hogy szeret,
Nem tudta, kire vár, csak tudta: szerelmes.
Nem tudta, hogy kibe - mind széles világba?
Kibe hát? Istenbe? Virágba? Magába?
Bimbózó magába? Az ölelő csöndbe?
Vagy a csöndes imán, csöndes önmagában
Foganó virágba?
Odaadta magát, minden ölelését,
Minden vágyát, érzését, mindent: az imába.
|
|