JÁNOS: Én, János,
Testvéretek a bajban és társatok az üldöztetésben,
Elmondom néktek Mária történetét.
Ha lehunyom a szemem, csakis az ő arcát látom,
Száján révült mosolygás
És összepréselt szemhéjai alól könnyek törnek elő.
Ki az, ki ismeri e könnyeknek ízét?
Ki az, aki tudja, mit rejt e mosoly?
Ki az, aki érti, mit jelent embert szülni erre a világra?
Senki.
Mert nem az Úr a legnagyobb misztérium,
Nem az ő Igéje a legnagyobb titok:
Az anya szíve az, ami megismerhetetlen.
Elindulok hát ebben az ismeretlenben,
Mert meg akarom tudni, hogy ki volt Mária,
S hogy mért mondta Jézus, hogy ő az én anyám.
Látom vágyakozni. Látom teljesülni.
Látom fölragyogni. Látom elmerülni.
Kínban, szenvedésben. Látom őt dicsőségben.
Látom őt áldottan, és látom átkozottan.
És látom szegényt, ahogy üvölt rá a nép,
Mert Jézus az ő fia.
Nem ismertem még, bár tudtam nevét,
Úgy hívták: Mária.
|
|