A gödörben sem sírtam, hol anyám felejtett,
Mert nem volt az éhségtől bennem erő,
Nem tudtam persze hogy meg kell dögölnöm
Egy gyermektől így illendő.
Vannak lányok, kik büszkék,
Ha az apjukról szó van,
Mert nemzőjük közismert nagy férfiú.
Engem egy hadsereg nemzett,
Pedig nem is volt akkor épp háború.
Én csak azt teszem, amit szerencsém csillaga mond,
Aki így született legyen utcalány és kapcarongy!
Don Quijote:
Mégis te vagy az úrnőm!
Dulcinea:
Hogy én? Hogy lehetnék én úrnő?!
Ahogy rajzolni szoktak főúri dámák,
Bizony másképp, de lépdel és pillant, mint én.
De mondd jómodort hogy tanuljak
Hanyattfekve a szénásszekér tetején?
Nahát jól nézz meg, nézz meg,
Csak nézz meg, hisz láthatod,
Izzadok, mocskos kis nőstény vagyok!
Szemétdomb a szülőhazám és temetőm az lesz
Ha megcsúfulok!
S ha a sok gönctől nem látszik, mennyire úri vagyok,
Itt a markom adj pénzt és a többit is megláthatod!
Don Quijote:
Sose tagadd meg, hogy te vagy Dulcinea!
Dulcinea:
Hát sose hullik le a hályog a szemedről?
Te az égről meséltél,
De mért kell az egekbe látnom
Ha egyszer csak féreg vagyok?!
Sok ember volt gonosz már hozzám,
De ilyen gonosz, mint te még egy se volt!
Talán elvennéd tőlem a sok mézes szóval
Hogy vasból vagyok, ez a természetem.
És lágyszívű kislánnyá tennél,
Ha szeretsz nem bánhatsz ilyen rosszul velem!
De elég a beszédből, már Dulcinea csak volt!
És bármit is mondj, csak Aldonza a ringyó vagyok!
Don Quijote:
Most és mindörökre te vagy az úrnőm Dulcinea!