1. udvarhölgy: Királynő, hallgasd meg őt!
Olyan sok baj érte már,
szívéből régesrég elszállt a gőg,
kegyelmes szavadra vár.
2. udvarhölgy: Királynő, hallgasd meg őt!
Szemében megtört a fény,
elnézem megfáradt tekintetét,
s bármit mond, elhiszem én.
Ketten: Királynő, hallgasd meg őt!
Nemrég még ő volt a hős!
Ne büntesd érte, ha álmokban él.
Királynő, hallgasd meg őt!
Izabella: Jöjjön!
(Az udvarhölgyek távoznak. Belép a megbilincselt Kolumbusz. Izabella odalép hozzá és kioldozza bilincseiből.)
Kolumbusz: Felség!
Izabella: Halljam, van-e mentség?
Kolumbusz: Bűnöm...
Izabella: Hát azt hitte, hogy tűröm?
Kolumbusz: Bánom.
Izabella: De örülök, hogy látom.
Kolumbusz: Kérem...
Izabella: Már nincs sok időm, érzem.
Engem nem lát többé, most kérjen, ha kér!
Érzem, szívemben már lassan jár a vér.
Még ma kérhet s kaphat újabb útra pénzt,
mert más lesz itt az úr,
mert más lesz itt az úr, de most még én!
Kolumbusz: Felség!
Izabella: Ha fiatalabb lennék!
Kolumbusz: Kérem!
Izabella: Csak ne folytassa, értem.
Kolumbusz: Bántam...
Izabella: Már három éve vártam.
Kolumbusz: Persze...
Izabella: Most van-e újabb terve?
Kolumbusz: Hogyha Dél felé mennék,
ott Indián túl
egy hatalmas földrészen
lehetnék úr!
A Földön, e gömbön
nincsen határ,
és ott is egy új ország vár!
Mert mindig új úton jár a jövő,
mindig új köpenyt ölt az idő,
mindig új vízen jár a hajó,
új gondolatnak teste a szó.
Mindig új úton jár a jövő,
új hajót vár új kikötő,
minden percben új a világ,
új tájak várnak, új csodák.
Izabella: Értem.
S a terve tetszik nékem.
Kolumbusz: Kérem...
Izabella: Már megmondtam, hogy értem!
Újra
csak elmenne egy útra.
Jól van.
Már megmondtam, hogy jól van!
Most menjen
és ne keressen engem.
Kérem!
És reméljen, mint régen.
S kap tán
négy újabb hajót aztán
újra
és mehet újabb útra.
Menjen! Menjen! Csak menjen!
(Kolumbusz ki. Izabella írni kezd, közben énekel. Egyre erőtlenebb a hangja. Haldoklik.)
Izabella: Mintha én volnék a tenger, s ő a szél,
mintha ő volna a fény és én az éj,
mintha én volnék a távol s ő az út,
e férfi úgy néz rám,
e férfi úgy néz rám, a vérem zúg!
De a múlandóság átjár, mint a szél,
kint a fény ragyog, csak itt bent nő az éj,
mindig hű leányát, elszólít az Úr,
de élni vágyom még,
de élni... (Meghal.)
(Ferdinánd belép. Meglátja a halott Izabellát. Megnézi, milyen irat maradt Izabella előtt az asztalon. Alaposan elolvassa majd széttépi a Kolumbusznak adományozandó újabb hajókról szóló okiratot.) |
|